Magyar Ezüst Érdemkeresztet kapott nemzeti ünnepünk alkalmából Szente Róbert kollégánk

Kaposvár A gyermekvédelemben csaknem három és fél évtizedes, hittel, empátiával és kiemelkedő szakmai tudással végzett nevelői, szervezői és vezetői tevékenységéért, a Nyár utcai Gyermek- és Utógondozó Otthon arculatának, szellemiségének kialakításáért Magyar Ezüst Érdemkeresztet kapott nemzeti ünnepünk alkalmából Szente Róbert. Az intézményvezető azt vallja, ne maradjunk némák, ha a gyermek butaságot csinál.

– Érettségi után a Somogy Megyei Gyermek- és Ifjúságvédő Intézetben (GYIVI) kezdett dolgozni. Képesítés nélkül nem volt kockázatos ilyen nehéz terepet választani?
– A szombathelyi Tanárképző Főiskola földrajz–népművelés szakára jelentkeztem, de csak levelező tagozatra vettek fel. Édesapám kapcsolatai révén kerültem a GYIVI-be. Egy ideig irodában ücsörögtem, és számomra kínaiul íródott jogszabályokat, igazgatói utasításokat kellett olvasnom. Később az átmeneti otthonba helyeztek, ahol 3 évig maradtam. 18 éves gyerekként megharcoltam a tekintélyemért mind a növendékeknél, mind a kollégáknál. Vicces volt, amikor az egyik nevelő hölgy megkérdezte: azon a gyereken mit keres a fehér köpeny.

– Akkoriban is ismert volt a makarenkói pofon. Tudom, hogy most rögtön följelentenék és meghurcolnák, pedig apaként is vallom: olykor sok mindent helyre tehet…
– Hazudnék, ha azt mondanám, hogy a 80-as, 90-es években nem csattant el egy pofon sem. Természetesen én csak hallottam ilyen esetekről. Kollégáimmal azonban – a gyermekjogi képviselő színre lépése és egyéb büntetési szankciók megjelenése előtt is – rá kellett jönnünk, hogy nincs sok értelme pofozkodni, hiszen legfeljebb saját feszültségeink, frusztrációink levezetésére alkalmas; a gyerek, a fiatal lelkében még nagyobb dacot és bizalmatlanságot szül, ráadásul – ezt tapasztalva –, a gyengébbek irányába maga is hasonló módszereket alkalmaz. Ugyanakkor vallom: a gyerek, ha hülyeséget csinál, azt szóvá kell tenni, és vállalnia kell helytelen magatartásának következményeit. Közel 500 növendékem közül elég kevés mondhatja el magáról, hogy soha nem emeltem fel a hangom…

– A sporton kívül a drámapedagógia is a bizalom és a megszelídítés eszköze, ami nagy kincs a kezében, hiszen a dramatikus játékban kinyílik szív és lélek. Jól érzékelem?
– Igen. Egy 1992-es sikeres farsangi produkció után fogant meg bennem az amatőr színjátszó csoport működtetésének ötlete. Akkor csak fiúk voltak az otthonban, így egy jó görög színházhoz hasonlóan a női szerepeket is ők játszották. Amikor koedukálttá vált az intézet, a repertoárunk is gazdagodhatott, színesedhetett. Elsősorban a vidám, humoros jeleneteket preferáljuk, de olyan könnyfakasztó darabokat is műsorra tűztünk, mint A kis gyufaárus lány, a Valahol Európában, vagy éppen A kaukázusi krétakör. Az elmúlt 30 év során közel 100 produkciót adtunk elő folyamatosan cserélődő csapatommal. Nemcsak a színjátszókör irányítását, menedzselését, a rendezést vállaltam fel, a legtöbb jelenetben magamra is osztottam szerepet. Az együtt játszás öröme, a közös élmény és siker engem is doppingol. Egy mű színrevitele igen fárasztó, lelki értelemben véve mégis megfiatalodva hajolok meg lelkes közönségünk előtt. A felkészülési időszak remek lehetőség arra, hogy jobban megismerjem növendékeimet. A napi próbák erőfeszítései gyenge akaraterejű növendékeinktől is jelentős kitartást kívánnak. A szövegek megértése, feldolgozása, eljátszása a kognitív, verbális és metakommunikatív képességeket erősít. Kénytelenek a másikra figyelni, és benne feltétel nélkül megbízni. A színjátszókör csapatjátékot erősít, baráti szálakat alakít, a vastaps pedig a résztvevők sokszor megroggyant önbizalmát állítja helyre.

– Tanulni, szeretni és élni tanítja az önre bízottakat. Gondolom, tartja az egykori ifjak némelyikével a kapcsolatot…
– Az egyszerre áldott és átkozott világhálónak köszönhetően a legtöbb volt növendékemről rendelkezem információval. Legtöbbjük az otthon Facebook-csoportjának a tagja. Gyakran beszámolnak élettapasztalataikról és fogalmaznak meg intelmeket jelenlegi növendékeink felé, amiket előszeretettel használunk pedagógiai munkánkban. Sokan dolgoznak külföldön, legtöbbjük már családot is ott alapított. A Kaposváron és környékén élőkkel mélyebb a kapcsolatom; gyakran ellátogatnak sport- és egyéb rendezvényeinkre.

– Érzett valaha kiégést a hivatásában?
– Még nem! Azt nem mondom, hogy „nem volt tele néha a hócipőm” egy-egy általam igazságtalannak tartott utasítástól, kritikától vagy egy-egy értelmetlennek tűnő adminisztratív feladattól, de munkahelyváltás sohasem fordult meg a fejemben. Aki dolgozóként meg akarja váltani a világot, az könnyen a kiégés szintjére juthat. Tudomásul kell venni, hogy a mi munkánkat a sok kudarc és a kevés siker jellemzi. Az apró pozitív momentumoknak nagyon kell örülni, a kudarcokon pedig célszerű mielőbb túllépni. Lehet, hogy egy alkalmazott módszert, ami tavaly még bevált, az idén már dobhatjuk a kukába, muszáj folyamatosan új ötleteket kitalálni. Én már sok mindent láttam, de rengeteg dologra, eseményre csodálkozom rá a mai napig. Igyekszem magam elé olyan elérhető célokat tűzni, amelyek ébren tartják bennem a „harci szellemet”.

– Hogy érzékeli: a társadalmi előítélet változott-e az elmúlt évtizedekben?
– Mindenképpen. Növendékeink egy része duplán hátrányos helyzetben van cigány származásuk és „állami gondozott” státuszuk miatt. Úgy vélem, az oktatásügy és a munkaerőpiac rájött: ezekre a gyerekekre és fiatalokra is nagy szükség van.

Szente Róbert az otthont élete egyik fő művének tartja, s minden részéhez köti egy-egy emlék, történet. Amikor hétvégén vagy szabadsága alatt be kell mennie valamit elintézni, felesége, aki szintén a gyermekvédelemben dolgozik, általában meg szokta jegyezni: „látom, mész a szerelmedhez”…

SONLINE.HU

Az eredeti cikk itt érhető el!

Címkék: Büszkeségeink